Se a paranoid hangulat, se a dráma nem működik igazán, így a katarzis ezúttal elmarad.

Scorsese nem először kalandozik az emberi psziché árnyékos oldalára hosszas pályafutása során. Már korai remekműveiben is előszeretettel választott többé-kevésbé pszichotikus főhősöket (Taxisofőr, Dühöngő bika, A komédia királya), és kultikus gengszterfilmjeiben is rendre feltűnt a realitásérzék akutt hiányával küzdő agresszor figurája (Nagymenők, Casino). A pszichothriller műfajával ennek ellenére meglehetősen későn, és pusztán egyszer bonyolódott alkalmi afférba a mester, mikor 1991-ben elkészítette  A rettegés foka azonos címen futó remake-jét. Most, csaknem két évtizeddel később, ezen a félbehagyott úton halad tovább Scorsese, hiszen a Viharsziget az elmebaj még mélyebb bugyraiba igyekszik kalauzolni nézőjét. Ezúttal nem pusztán egy labilis idegzetű antagonista navigálja a pszichothriller zsánerébe a művet, hiszen az őrület itt berágja magát a film narratív szerkezetébe is (persze csak épp annyira, hogy bőven multiplex-kompatibilis maradjon, vagyis az értelmezés még véletlenül se okozzon gondot a mainstreamhez szokott közönség számára).

A helyszín eleve ideális egy pszichothriller számára: a nehezen megközelíthető, erődszerű szigeten árválkodó elmegyógyintézet hamar nyilvánvalóvá teszi, hogy az őrület itt nem kivétel, hanem maga a törvény. A szigetre érkező rendőrbíróknak ebben a józan ész hatáskörén kívül eső mikrovilágban kell bizonyítaniuk a racionális magyarázat érvényességét. A keservesen nehéz feladat egy bevett krimi-toposz képében adódik számukra, a cellájából elillant „páciens” esete ugyanis a bezárt szoba ősi rejtélyét variálja. A nyomozás azonban hamarosan egész más irányt vesz, és detektíveink szeme előtt egy mindent átfogó összeesküvés rémképe sejlik fel...

A film felütése még csupa jót ígér: a ködből előbukkanó sziget teátrális képei, valamint az alatta dübörgő minimalista zene kiválóan teremti meg azt a baljós atmoszférát, melyből aztán lehetne építkezni a játékidő hátralevő részében. A későbbiekben viszont Scorsese sajnos aprópénzre váltja az expozíció, csontig hatoló thrillert előrevetítő, röpke ígéretét. Persze aligha fog bárki is unatkozni a filmen, de a vele szemben – az alapművet jegyző Dennis Lehane és a rendezői székben ülő Martin Scorsese személye miatt – támasztott elvárásokhoz képest komoly csalódást okoz a Viharsziget. Hiába a klausztrofób helyszín, a parádés szereplőgárda és a zseniális operatőr – bár az összetevők megvannak, a lényeg mégis hiányzik a vásznon látható végeredményből. Se a paranoid hangulat, se a belőle kibomló személyes dráma nem működik igazán, így a végső katarzis helyett egy erőltetett fordulatra épülő, kissé elnyújtott és túlmagyarázott fináléval kell beérnünk. És bármilyen fájdalmas ezt újra leírnunk Scorsesével, Új-Hollywood egykori fenegyerekével kapcsolatban, de megint csak a stílus az, ami elsikkad valahol a profizmus és a hatásvadászat mögött. A főhős múltbéli traumáit felvillantó flashbackek és a mesterien komponált álomszekvenciák például hiába szemkápráztatóak önmagukban, nincsenek elegánsan beledolgozva a film szövetébe, így inkább megakasztják, semmint előre lendítik a cselekményt.

Persze akadnak azért emlékezetes momentumok a filmben: Ben Kingsley és Max Von Sydow karakterének színrelépéséből, valamint egy-két kiválóan felépített jelenetből felsejlik az a sistergő feszültség, mely végigkísérhette volna a Viharsziget 138 percét, de ezek a pillanatok sajnos a zsenialitás izolált szigeteiként meredeznek a középszerű megoldások óceánjában. Mindenképp meg kell említenünk még, hogy Leonardo DiCaprio teljesítményét sem érheti panasz a filmben. Ugyan messze nem éri el Scorsese régebbi kedvence, bizonyos Robert De Niro egykori alakításainak intenzitását, de meggyőzően hozza a megbicsaklott identitású rendőrbírót a filmben, kiváló párost alkotva Mark Ruffallóval.