Hogy mi az a macskazongora (cat piano)? Egy olyan hangszer, amiben az egyes billentyűk lenyomásával egy tű szúrja át a zongorába zárt macskák egyikének farkát, így generálva egy organikus zenei hangot (avagy fájdalmas nyávogást). Ez az eszköz azonban (sajnos) nem a többszörös díjnyertes The Cat Piano című, 2009-es rövidfilm rendezőinek, Ari Gibsonnak és Eddie White-nak az agyszüleménye – a macskazongora, egy évszázadok óta létező, német eredetű koncepció (bővebben a bizarr hangszerről errefelé), ami alkalomadtán bizony a tervezőasztalon is túljutott. Az ausztrál The People’s Republic of Animation stúdió alkotói eköré az ötlet köré szőttek egy történetében pofonegyszerű, de megvalósításában gyönyörű, lehengerlő erejű rövidfilmet, amihez ráadásul megnyerték narrátornak az utánozhatatlan hangú Nick Cave-et is.

A The Cat Piano helyszíne egy antropomorf macskákkal teli város, aminek szűk, sötét utcái, füstös lokáljai mind énektől és zenétől hangosak – de aztán rejtélyes körülmények közt, nyom nélkül elkezdenek eltünedezni az énekesek, és a macskákon lassan úrrá lesz a rettegés. Főhősünk egy gyönyörű, bársonyos hangú dámába belehabarodott, láncdohányos költő, aki rájön, hogy a tettes egy macskazongorát épít, és miután szerelmének is nyoma vész, tettekre sarkallja magát.

Az alig nyolcperces, 2D-animációval készült rövidfilm mesteri érzékkel keveri a zsánereket: az alaphangulatról a noir gondoskodik, ahogy feltárulnak előttünk a pompás, kék-fekete árnyalatoktól sötét város sikátorai és cigarettafüstben úszó bárjai, majd az eltűnésekért felelős gonosztevő (egy ember) megjelenésekor, és a végső harc során, a vérvörösbe forduló képi világgal kibontja szárnyait a horror is, mely végig ott somfordált a háttérben. Noirhoz illőn, a sztorit a főhős narrálja, nem is akárhogyan: egy energikus, szenvedélyes vers formájában, ami Nick Cave síron túli, hátborzongató hangján szólal meg (dialógus egyáltalán nincs), és így tökéletes párja lesz a bátran expresszionizmusba és szürrealizmusba hajló víziónak. (A verset egyébként Eddie White írta.)

Ám többről van szó egyszerű stílusgyakorlatnál és szemkényeztetésnél: a The Cat Piano az első pillantásra nyilvánvaló erényei mellett még számos ügyes megoldással és roppant kifejező dramaturgiai eszközzel is szolgál (pl. a főhős aktuális lelkiállapota folyamatosan kivetül az egész városra). Eddie White és Ari Gibson már első közös munkájukkal (Carnivore Reflux) is besöpörtek jó pár elismerést – a jövőben is érdemes lesz odafigyelni rájuk.

Jó szórakozást a rövidfilmhez!