Ostobán megírt melegkomédia, amelynek esetlen dramaturgiáját és fáradt vicceit még a szenzációs Jim Carrey sem képes ellensúlyozni. Pedig ő aztán apait-anyait belead.
Melegekről filmet forgatni manapság divatos vállalkozás. Ha olyan rendezők sürögnek a téma körül, mint Mike Nichols (Angyalok Amerikában) vagy Ang Lee (Túl a barátságon), mindig mértékletes és gondolatébresztő filmek születnek. Az I Love You Phillip Morris elsőfilmes rendezői, John Requa és Glenn Ficarra gondoltak egyet, és ábrándos vígjátéki termőtalajra helyezték az egyneműek romantikáját – persze ez még nem lenne spanyolviasz-gondolat, de ha hozzátesszük, hogy egy hírhedt amerikai csaló, Steven Russell kalandos életrajza impulzálta a történetet, akkor már korántsem olyan egyszerű a képlet.
A nevelőszülők karjaiban felcseperedett Russell (Jim Carrey) átlagos kisvárosi zsaruként tengeti életét (szakmáját persze csak azért választotta, hogy a központi nyilvántartásból kimazsolázza valódi szülei adatait), amíg egy frontális autóbaleset következtében rá nem döbben, hogy a saját neméhez vonzódik. Családjától megválva Floridába költözik, de hamar ráeszmél, hogy az aranyélethez (és fiúja eltartásához) nem kevés pénzre van szüksége. Biztosítási csalásra adja a fejét, és hamar kattan is a bilincs a csuklóján. De a hűvösön sem tud megmaradni a fenekén: felforrósítja azt. Szerelembe bonyolódik kölyökképű rabtársával, Phillip Morrisszal (Ewan McGregor), és szabadulásuk után rögtön egymás karjaiba omolnak. Csakhogy a pénzhajhász Steven képtelen leállni a bűnözéssel: ügyvédként, multicéges főmuftiként hülyíti az embereket, pimasz trükkökkel varázsolja ki a pénzt százak zsebéből. Végül persze szerelme megelégeli a hazugságokat, és Stevennek döntenie kell: vagy a dilinyós szélhámosdi, vagy Phillip Morris.
Sajnos messziről szaglik, hogy az a bizonyos tojáshéj még nem hullott le a rendezőpáros fenekéről. Már a közelmúltban is bebizonyosodott, hogy a humoros hangvétel és az életrajzi tapintású csalótörténet összedrótozásából sokszor élettelen műfaji fattyúhajtás kerekedhet (ld. a Kubrick menet esetét). Ellenpéldára is lelhetünk, például Steven Spielberg életművében, aki az ifjú kókler történeténél a Kapj el, ha tudsz!-ban a kalandjellegre és az egyes csalásokat beizzító szellemi műveletekre helyezett nyomatékot. Félreértés ne essék, az I Love You Phillip Morris is kellően mozgalmas, pörgős és eleven darab, de ez a tulajdonsága ezúttal nem erényként esik a latba. Ugyanis Spielbergnél a történet intenzitása az ötletes kalandszerűség köldökzsinórján függött, Requa és Ficarra viszont látszólag nem is akarták követni ezt a felületet.
Persze nem is nagyon lehetne, hiszen az alkotók a fél filmtörténelmet összelopkodták: a szerteágazó sztorielemek és egymástól idegen cselekményszálak ösztönösen szétírják az életrajzi alaphangot. Az identitászavarral viaskodó családapa után negédesen bájolgó homokost, rózsaszín púderrel bevont hősszerelmest, és ezernyi csaló-alteregót is kapunk, és a rendezőpáros mintha direkt élvezné, hogy hagyja fuldokolni nézőjét ebben az intenzív katyvaszban, a dramaturgiának ebben a túlpörgetett, zavaróan aránytalan szerkezetében. Carrey (aki egyébként sziporkázóan, őrületesen és fantasztikusan remek) úgy váltogatja személyiségeit, ahogy más a zsebkendőjét, de egyik alteregójának lelkébe sem pillanthatunk be igazán. Poénfronton pedig valóságos közhelygyűjtemény a film. Mosdatlan kocsmahumor és csöpögős homoromantika a kínálat, és amellett, hogy egyik sem túl meggyőző, csak esetlenül vánszorognak a szédítő tempót diktáló mozimenet nyomában.
A gond az, hogy a készítők éppen a szatirikus-humoros jellegre hegyezték ki ceruzájukat, így – mivel minden másból csak nyeszlett morzsákat kapunk – ezzel kellene ügyesen sáfárkodniuk. Ha az elmúlt 10-15 évben véletlenül nem láttunk egyetlen, melegekkel foglalkozó vígjátékot sem, akkor minden bizonnyal a moziterem padlóján fetrengve végezzük. Ha azonban nevetőizmaink már meg sem rezzennek az olyan jelenetekre, hogy McGregor leszopja Carrey-t, vagy falloszmintájú felhők lengedeznek az azúrkék égbolton, akkor nem a mi kacajunktól lesz hangos a mozi. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy az I Love You Phillip Morris esetleg propagálná – vagy épp karikírozná – a homokos életvitelt: az egész melegszerelem olyan taszítóan giccsesen és jellegtelenül van felkenve a vászonra, hogy sokszor szinte fáj nézni.
Összhatásában tehát mindenképp lelombozó a film, életrajzi komédiának ez így felháborítóan kevés. A produkció egyetlen komoly értéke Carrey alakítása – aki néha még az ostobán tologatott figurából is valódi egyéniséget képes kicsikarni. Nem is csoda, hiszen kóklerszerepekben (Hanta Boy, Ember a Holdon, Dick és Jane trükkjei) számtalanszor bizonyított már, képlékeny gumiarcával és kerge mozgásával sokszor most is behálózza a vásznat. Ám legyen akármekkora csaló is a legendás nevettető, ezt a bárgyú zagyvaságot nem tudta fogyaszthatóvá maszkírozni.
