Még mielőtt beleszaladnék egy részletesebb elemzésbe, mindenképpen szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint ez az ország két részre osztható. Egyik táborba azok tartoznak, akik merészen vállalják Halász Judithoz való kötődésüket, a másikba azok, akik tagadják. De egy biztos, akár vállaljuk, akár nem, mindannyian Halász Juditra tanultunk meg, hogyan is kell tisztességesen csápolni.

Szokásos reggeli sajtótájékoztató száraz pogácsával és ásványvízzel. Szállingóznak az alkotók, Halász Judit, Rózsa János (rendező), Bródy János (zeneszerző), Szörényi Szabolcs és Cipő a Republikból. Valamivel később a támogatók (EMG, T-Home, UNIQA) képviselői is szép lassan elfoglalják helyüket. Ki-ki a saját nevével ellátott papír fecni mögött.

Halász Judit elnézést kér, mert nem akarta ő túljátszani a szerepét, no de ha csak a kamerának énekel, ahogy azt a rendező kéri, akkor elveszti a hátsó sorban megbúvó gyerekeket, azt meg igazán nem szeretné. Ő mindenki „Jutka nénije”. Gyerek lesz mellette hirtelen mindenki, Megyeri Tibor, a T-Home vezetőségi tagja, vagy Szekeres Judit, az EMG ügyvezető igazgatója is, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy a film támogatásakor személyes kötődésük is befolyásolta őket, nem pusztán üzleti érdekek.

Én mindennek ellenére undok vagyok és érdektelen. Felülkerekedik bennem a „felnőtt”, nem vagyok hajlandó részt venni, sem emlékezni, milyen is volt gyereknek lenni. Még az sem zökkent ki agresszív antiszociális pozíciómból, hogy Rózsa János, aki 15 éve rendezett utoljára, (Gyerekbetegségek, Félálomban, Jó éjt, királyfi) a vetítőterembe érve megkér minket, hogy ne érezzük magunkat feszélyezve amiatt, hogy moziban ülünk. Ha úgy akarjuk, énekeljünk, táncoljunk, tapsoljunk, egyszóval: legyünk gyerekek. Akkor még azt gondolom, hogy egészen biztosan nem lesz kedvem semmihez. Örülök majd, ha egyáltalán kibírom a sok visító gyerek látványát, meg a hangokat…

Elkezdődik a film, semmi sallang, semmi pátosz, valóban koncertfilm. Vagy, ahogy az alkotók nevezik, „filmkoncert”. Háttér, öltöző, autó, utazás, rajongók. Havas tájon utazó művész, vidéki művelődési házakban rá váró lelkes közönség. Meg mi… a gyerekek, az egykor volt gyerekek.

„A dal ugyanaz marad” refrénre láthatunk anyukákat, akik minden bizonnyal ott csápoltak óvodásként az akkori Halász Judit koncerteken. És nagymamákat, akik anno gyerekeiket, ma már az unokákat hurcolják a koncertre. És a nagypapák sem maradnak ki a sorból, sem az ország távolabbi részein élők, romák, hátrányos helyzetű gyerekek, színes bőrűek. S így lesz egyszerre egy egyszerű koncert filmből generációkon, társadalmi rétegeken és országrészeken átívelő igazán kedves animációs filmbetétekkel tűzdelt „összöröm-táncfilm”. Ha elég figyelmesen nézzük, megláthatjuk Szabó Istvánt, Jancsó Miklóst és Stahl Juditot is. Gyerekek csak utóbbi körül tűnnek fel, viszont előbbi kettő, bármily meglepő - az apróbb Halász Judit rajongókat is zavarba ejtően csillogó szemekkel figyel. Közben a régi klasszikusok csendülnek fel: „Minden felnőtt volt egyszer gyerek”, „Ákom bákom”, vagy a Sehallselát Dömötör”.

Nyilvánvaló  a nevelő szándék, de nem didaktikus, kedves-aranyos, ahogy a Halász Judit dalok legtöbbje. Híres költők igazán jó versei, kicsik számára emészthető módon tálalva. Aztán egy csipetnyi road movie az országon át havas tájakon, Halász Judittal. És annak ellenére, hogy hétköznapi gondoktól gyötört felnőtt fejjel ülök be a mozi terembe, eszembe jut a nagymamám, ahogy csokival a kezében énekelte a „Boldog születésnapot!”, és állítása szerint transzba esett, s csak akkor lehetett kizökkenteni, ha csodásan elmeséltem neki egy verset. A nagyik szent őrültek. És Halász Judit is az, ahogy „csoda-messze” szemekkel néz és énekel. A koncertfelvételek apropóján egy újabb kép villan be, mikor az unokatestvérem számomra megdöbbentő lelkesedéssel üvöltött a születésnapi Halász Judit koncerten. Komolyan féltem tőle…

Mindnyájan felnőttünk. A gyengébbek is többé-kevésbé. Akkor miért sír a filmen a nagymamakorú néni? Miért mosolyog és sír egyszerre az anyuka, akinek egy kislány őrjöngve ugrál az ölében? A film véget ér, én felhúzott lábakkal, összekucorodva ülök, kicsit nedves a szemem, de nagyon… hangsúlyozom: nagyon mosolygok. Szeretnék tapsolni és kiabálni, de nem teszem. Nem teszem, mert felnőttem. De azért mindez még megfog, bármily szentimentálisan hangozzék ez.

A moziból kifelé eszembe jut, sőt, szinte látom, ahogy a koncertfelvételeken ugráló kis rajongók majd 10-15 év múlva, vagy talán korábban az akkori világ Guns'N Roses-ára tolják, vagy hajat ráznak valami feltörekvő hardcore zenekar koncertjén, esetleg harmatos szemekkel énekelnek együtt Celine Dionnal. A lényeg akkor is csak annyi, hogy mi - itt Magyarországon - mindnyájan Halász Juditra tanultunk meg csápolni, még ha bőszen tagadjuk is…